Karantén percek

Úgy gondolom sosem a pesszimisták táborát gyarapítottam. Igyekeztem a dolgokat a pozitív oldaláról megközelíteni. Most, a jelen helyzetben sem teszem ezt másképp, de megjegyezném nem is vagyok egy naiva. Szerintem nagyon fontos, hogy kihangsúlyozzuk: reálisan a habos-babos részektől mentesen – saját magunkat nem becsapva – kell a helyzetet kezelnünk.

A mostani helyzetről teljes mértékben a saját bőrömön tapasztaltakat osztom meg veled. Az alap szituáció: én és férjem vagyunk csak együtt, itthon. Se gyerek, se kutya, se macska, csak mi ketten. Ő dolgozik, ápoló intenzív osztályon, én itthon vagyok. Már a hatodik hete vagyunk karanténban. Tudtuk, hogy ez egy hosszú időszak lesz. Már az elején átbeszéltük a lehetséges forgatókönyveket. Igen a mélypontokat is…

Tudod, már hetek óta gondolkodom, miről írjak, annyira sok gondolat cikázott a fejemben, de valahogy mégsem tudtam rendszerezni. Talán, de csak talán most valamit mégiscsak sikerül összegeznem.

Az interneten zúdul felénk a rengeteg információ. A kezdet kezdetén sajnos én is beleestem a csapdába, mert mindent elolvastam. Aztán egyszer csak Álljt! parancsoltam magamnak. Miért? Mert rengeteg fals információ kering a világhálón, aminek semmi értelme, csak pánikot keltenek. Ráeszméltem, hogy én, aki mindig is próbált a földön járni és bármilyen témát illetően mindig, a számomra hiteles forrásoktól tájékozódni (orvosok, szakemberek, tudósok), most ettől az elvemtől hirtelen eltértem, ami következtében a névtelen és forrás nélküli cikkek beszippantottak.

Na, szóval elegem lett.

Egyfelől a vírusból. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert a férjemhez tudok fordulni, bármi kérdésem van. Tehát, így is teszek. Cikkeket, híreket már nem nagyon követek, mert muszáj kiszakadni ebből az ördögi körből. Nem, nem azt mondom, hogy ne tájékozódj! De válassz ki egy-két számodra hiteles forrást és azt kövesd.

Másfelől ott van az a másik oldal, aki megkérdőjelezi, hogy egyáltalán létezik-e „Tudjuk ki vagy mi”?! Nos, erre egyszerű a reakcióm. Ha nem létezne, mégis mi a fenét dolgozik a férjem az intenzív osztályon azzal a rengeteg vírusos, haldokló beteggel jelenleg?!

Aztán kezdtek megjelenni a különböző beszámolók, tippek:

Ki, mit csinál otthon? Mivel töltsd az idődet! Csinálj napirendet!

Persze ezek szuperek tudnak lenni. A napirend készítés abszolút logikus, főleg egy nagycsalád szempontjából, ahol anya, apa home office-ban dolgozik, mellettük a gyerek még „home school”-ban tanul. Napirend nélkül elképzelni sem tudom, hogyan lehetne átláthatóan, zökkenőmentesen csinálni a feladatokat, házimunkát és mellette még az „aktív” együtt töltött pihenést is.

És tudod én is elolvastam pár itthoni programajánlót. De, amikor már minden második cikk arról szólt, hogyan töltsem itthon az időmet... Besokalltam.

Pedig aztán én is tudnék egy szép kis esszét írni arról, hogy milyen remek dolgokat csinálunk:

társasozunk, puzzle-zunk, online múzeumokba, színházba járunk, olvasunk-felolvasunk egymásnak, esténként dj-ket hallgatunk online és itthon táncolunk, énekelünk, filmezünk, virtuálisan utazunk stb. . A szórakozás mellett persze most aztán van idő az itthoni barkácsolásra, javítgatásokra, tavaszi nagytakarításra, kertrendezésre, ruhák szortírozására.

Aztán eltelik egy kis idő és egyre inkább bekúszik egy kósza gondolat a fejembe… 

az a bizonyos de…

De mi van akkor, ha nekem elegem van?
Mi van akkor, ha én nem akarok felkelni ma az ágyból?
Ha ma idő kell nekem ahhoz, hogy felfogjam mibe is csöppentünk?

Mert egy kicsit úgy volt az ember ezzel az egésszel- legalábbis az én szemszögemből-, hogy Megjelent – Gyors feldolgoztad a tényeket – Átalakultak a megszokott rendszerek – Ha szerencsések közé tartozol megmaradt a munkád, akkor otthonról kezdtél el tevékenykedni – Ha nem, akkor próbáltál valamit kitalálni – Újraterveztél.

De ebben, hol van, az a rész, hogy megállj és reálisan lásd egy kicsit azt, ami körülvesz minket.

Egy kicsit megnyugodj. Vagy tudod mit? Inkább kiborulj!

Mert meg kell teremteni az időt arra is, hogy kiakadj!

Nem kell minden napodat percről percre megtervezned és mindig csinálnod valamit. Igen is lehetnek olyan napjaid, amikor a lelked is megpihen egy kicsit. Tudd azt mondani a párodnak, a családodnak, hogy ma nincs jó napom, mert fel kell dolgoznom azt, ami történik. Meg fogsz lepődni, lehetséges, hogy a gyermeked mondja azt, hogy anya/apa én sem érzem túl jól magam, valami zavar, de nem tudom megfogalmazni vagy lennének kérdéseim, beszéljünk róla…

Sohasem gyengeség kimutatni a félelmeinket, a kétségeinket a családunk, gyermekeink előtt. Ezzel inkább azt sugallod, hogy te sem vagy mindenható, te is emberből vagy és ez milyen jó, mert ugyan olyan vagy, mint ő. Ezzel pedig még jobban megerősödhetnek a kötelékek köztetek.

Voltaképp én azt mondom, hogy ne essünk kétségbe attól, ha ebben a nem mindennapi helyzetben néha csak arra van lelki erőnk, hogy kikeljünk az ágyból és egy csésze kávéval vagy teával a kezünkben, csak üljünk a kanapén egymás mellett, beszélgessünk vagy csak hallgassunk.

Mert lehetséges, hogy aznapra ennyi is elég.
A lelkünknek mindenesetre biztosan.