Hogyan jutottam el oda, ahol ma tartok ?

Nem, nem egóból fogok írni ide, nem erről szól, ha netán ez lett volna az első gondolatod... szóval nyugodtan tovább olvashatod soraimat, ha már a Háló csapdájába estél.

Nem szeretek magamról írni, beszélni ezt azért szögezzük

le, de úgy gondoltam ezen a felületen ebbe most bele állok, mert szeretném, ha kicsit jobban átmenne miért is foglalkozom azzal amivel.

Sajnos a mai világban már klisésnek számít, de elvált szülők gyermekeként cseperedtem fel, pontosan 8 éves voltam, amikor ez megtörtént. Trauma ért? Hát persze, de el kell, hogy mondjam, hogy nagyon szerencsés helyzetben voltam. A szüleim az első perctől kezdve bevontak ebbe a a folyamatba, teljes értékű családtagként kezeltek. Mindig is büszke voltam rá, hogy nagyon jó viszonyt ápoltak egymással a válás után is, sohasem volt sárdobálás, példaértékű volt ez számomra. Ebből a fajta krízis kezelésből, amit ők alkalmaztak tudtukon kívül rengeteget tanultam és én is hasonló értékeket képviselek.

Fiatal korom ellenére sajnos több halálesettel szembesültem családon belül, amik egytől egyig megviseltek. Legfőképpen édesapám váratlan halála - tüdőembóliában halt meg - ekkor 18 éves voltam. A gyász feldolgozásán én is keresztül mentem, bár ennek kezdete eltolódott sajnos az egyetemi éveimig, mert az érettségi időszak kezdetekor történt az eset, így megpróbáltam inkább túlélni abban az időszakban mintsem ténylegesen szembesülni mi is történt. Persze ez nem volt jó megoldás, mert az első pár évemben míg ezzel nem foglalkoztam tudatosan, mindig ugyan abban a hónapban a testem jelzett és fájdalmakkal kerültem kórházba. De ezt aztán 21 éves koromra sikerült helyre tennem és kezelnem. Hazudnék, ha ebben a szociális munka szakon eltöltött éveim nem segítettek volna valamilyen formában, így hát az érdem egyfelől a képzésé is, mivel más szemszögből is sikerült megközelítenem saját helyzetemet.

Tanulmányaimat nem hiába szociális munka szakon kezdtem, majd aztán egy kriminológia mesterképzés követte. Le sem tagadhatom, hogy imádok emberekkel foglalkozni. Mindig is nagyon jó hallgatóság voltam, majd ahogyan fejlődött az önismeretem azzal párhuzamosan egyre jobban megosztottam kialakult véleményemet is. Inkább beleállok már az adott szituációkba, főleg akkor, ha érdemben is kompetens emberekkel állok szemben.

Egyetemi éveim alatt már megismertem a coaching világát és akkor elhatároztam, hogy ezzel szeretnék majd foglalkozni, de ezt nem lehet egyik napról a másikra. Legalábbis az én nézetem szerint. Az életemet amennyire csak lehet nagyon tudatosan élem, már fiatal korom óta. Tervező, cél orientált típus vagyok. Nem működöm, ha nincsenek legalább 2-4 évre előre terveim, amik mentén haladok. De ez egy folyamat eredménye, vagy következménye akár. Ez idő tájt váratlan műtét elébe néztem, s ebből adódóan több mint három hétig kórházban voltam, melynek a felét az intenzív osztályon töltöttem. Ennek következtében a nyakam legnagyobb részén egy nagy heg maradt, mely mai napig nem feledteti el velem a győzelmemet. (mosoly jel) A felépülésem, mint fizikailag mint lelkileg hosszabb időbe telt. De itt már az önértékelésem nagyon jól működött és korán éreztem, hogy külsős segítséget kell kérnem ennek feldolgozásában, ennek hála fél év alatt lelkileg is helyre jöttem. A történtek ellenére, ennek felismerése és leküzdése miatt büszke vagyok magamra.

Mindig is próbáltam a negatív váratlan eseményeket az életemben úgy felfogni, hogy még erősebb leszek ettől, még inkább tágítom a látásmódomat.

Valamint valljuk be, tényleg jó érzés, amikor már túl vagy az egészen és azt érzed, ezt is megúsztam ép ésszel úgy, hogy emellett nem veszítettem el önmagamat.

Ettől a kis kitérőtől, ami persze, hogy a mesterképzésem utolsó fél évében történt az államvizsga előtt, nem riadtam vissza, így is csúszás nélkül végeztem.

Az egyetem után elkezdtem dolgozni egy rehabilitációs intézetben, pszichiátriai betegekkel foglalkoztam. Imádtam a munkámat, kihívást láttam benne. Tudatosan választottam ezt a területet, mindig is érdekeltek a pszichiátriai betegek. Szerettem volna kicsit választ kapni a sok-sok miértre, és hogyanra, amit még magamnak tettem fel. Időközben férjhez mentem, terveztem a kis életemet, haladtam az utamon, persze ebben az időszakban is voltak szomorú nem várt események az életemben. 25 éves koromra a családom nagy része meghalt, már csak anyukám maradt és a nevelőapukám. Persze nem várt eseményként egy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak időközben nálam, amely sajnos még pár műtétet is magával vonzott. De már ennek a feldolgozása a gyakorlati tapasztalataim végett már gyorsabban ment. Én nem azt mondom, hogy már minden halálesetre és betegségre amit tapasztalok vagy megosztanak velem, érzéketlen vagyok, de inkább gyakorlatiasabb oldaláról közelítem meg a történéseket, amely egy gyorsabb cselekvési helyzetet eredményeznek.

Nagyon pozitív és optimista személyiségemnek köszönhetően sosem rekedtem meg egy-egy élethelyzetben. Miközben magánéletemben nehézségek adódtak -válás- mellette karrieremben is változás állt be, munkahelyet váltottam és elkezdtem ügyvivő szakértőként egy egyetemen tevékenykedni. Új munkakör, de az alap beállítottságomat nem hagytam el, itt is tanácsadást tartottam egyetemi diákoknak a rendezvényszervezés mellett.

Ezzel egy időben távoktatás keretén belül elvégeztem Budapesten a coach képzést is. Persze nem siklok el azon amit írtam, sajnos időközben egy váláson is túl jutottam. Amit persze, hogy szüleim példájából merítkezve a helyzethez képest abszolút pozitívan oldottunk meg a volt férjemmel. Bár ez nem csak az én érdemem, ehhez ő is kellett. Mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolunk, ami persze nem meglepő.

Rám mi jellemző? Csak két szót említenék,

folytonos változás.

Ez amúgy nekem nem tűnt fel, mindig a külvilágtól kaptam visszajelzéseket, ha az életem egy kis szegmensébe adtam betekintést, hogy mennyi mindenen mentem keresztül eddig. 

Mert az élet nem áll meg ugye?!

Azóta újra rám talált a szerelem, ami persze, ha egyszer beüt akkor nagyon jól tudjuk mindent megváltoztat. Benne volt az 5 éves tervemben a külföldre költözés, de ez 5 évvel előrébb ugrott, így két évvel ezelőtt kiköltöztem a páromhoz Angliába. Felmondtam addigi munkahelyemen és itt kezdtem ismét új életet. Nem ez nem is jó megfogalmazás, inkább itt folytatom az életemet, mert ugye mi tesz minket igazán azzá akik lettünk, ha nem a múltunk, amire büszkének kell lennünk.