Azt kapod vissza, amit adsz! Vagy mégsem?

"Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak."

( Újszövetség, Lukács evangéliuma 6.fejezet )

Szóval itt kezdődött minden. Első "ránézésre" ez könnyűnek tűnik, de ha már az ember mögött van pár év, akkor nagyon jól tudja, hogy ennek a gyakorlati megvalósítása már nem is olyan egyszerű dolog. Számtalanszor hallottuk gyermekkorunkban szüleinktől, rokonainktól, tanárainktól, hogy bánj úgy másokkal ahogyan szeretnéd, hogy veled is bánjanak. 

Ezzel senki nem vitatkozik. Egyetértünk vele. Persze. 

... kis idő elteltével, lassan kezd előtörni belőlünk egy halk kis de... 

Itt kezdődnek a problémák. Jót teszünk, sőt ennek örülünk, feltölt bennünket, a lelkünket, lelkesedünk, megdicsér bennünket a külvilág, viszonozzák is. Vagy mégsem? Egyszer így, egyszer úgy. Ugyebár. 

Nagyon sokféle aspektusból meg lehetne közelíteni ezt a témát, én a következőképp teszem:

Két féle életszakaszra bontom ennek a folyamatnak a kialakulását. Az egyik szakasz fiatal felnőttkorig tart, amikor inkább a családtagjaiddal, rokonokkal, barátokkal teszel jót, mivel a kis világod még nem annyira nyitott és persze első körben tőlük - a szűkebb környezetedtől - tanulsz és veszel át szokásokat. 

A másik, amikor már felnőtté válsz már egy bizonyos szintű élettapasztalattal rendelkezel, valamint saját munkahellyel, a baráti, ismerősi köröd is kiszélesedik. 

Az alapelv mind a kettő esetben ugyanaz, segítsünk másokon. Csakhogy, abból indulsz ki, ha segítek egy barátomnak, rokonomnak értékeli azt, és majd ha én is hasonló helyzetben leszek számíthatok rá. Hát persze! 

Diákként mindegyikünk megtapasztalta, hogy dolgozatírásnál súgtunk az osztálytársainknak, vagy miután mi végeztünk, átadtuk az előre megírt puskánkat, hogy ő is használja. Ne áltassuk magunkat, ez mindenkivel megtörtént. De amikor pont egyszer nem készültünk fel előre a váratlan "megmérettetésre" és próbáltunk volna segítséget kérni hiába vártuk. Nem kaptunk. Jönnek a kifogások: mert én sem tudtam készülni (majd meglátjuk eredményhirdetésnél...), nem volt időm végezni vele, nem láttam, hogy szóltál volna stb. . Sebaj, életünk ezen időszakán túllépünk. 

Felnőttként már kicsit komolyabb szituációkba keveredhetünk mondjuk a munkahelyünkön vagy a magánéletünkben. Jó párszor hallottam a környezetemben olyan helyzetekről, hogy segítettek (nem túl közeli) rokonoknak - leggyakrabban anyagilag - és a nagy hálálkodás közepette, csak úgy elillant az illető. Gondolja az ember ilyenkor, üsse kő végülis a rokonom ilyen-olyan ágról, majd egyszer meghálálja.

Másik példa, amiről szintén hallani a hétköznapokban: lakásfelújítás vagy költözés. Amikor még csak elméleti szinten futnak a terveid mindenki megígéri, hogy segít majd vagy az egyéb munkálatokban vagy majd a cipekedésbe. De amikor helyzet van, ott állsz egyedül - szerencsés esetben másodmagaddal -, mert persze ekkor senki nem ér rá. Mindenki elfoglalt. Végül ezt is megmagyarázod magadnak nem? Csak ekkor előjön belőled, hogy bezzeg amikor te... 

Vegyünk még egy példát, ami személyszerint érint engem. Annak a híve vagyok, hogy ha az otthonomban bármi számomra már felesleges holmi összegyűlik eladományozom. Legtöbbször egy hajléktalan szállóra szoktam bevinni személyesen, mert ott nagyon tudnak örülni a bútoroknak, háztartási eszközöknek, könyveknek, bárminek. A ruhákat pedig szintén oda vagy pedig bizonyos szervezeteknek szoktam adni. Eleinte elküldtem vagy az adott ruhagyűjtő tárolókba helyeztem. Többször voltak bizonyos megszervezett, országos szintű gyűjtések, amiket személy szerint nagyon preferálok. Sajnos miután több helyről visszahallottam - konkrétan ott dolgozóktól -, hogy bizony szétválogatják a kollégák és haza viszik maguk, azaz sajnos nem kapja meg az, akinek amúgy én küldöm a ruhákat, elszomorodtam. Na de ettől kezdve én személyesen szoktam bevinni az adott intézményekbe a ruhákat. Tudom, így sem lehet az eredeti problémát kiküszöbölni, de mégis legalább "házon belülre" kerül. 

Sorolhatnám ezeket a példákat, tudom neked is jó pár eszedbe jutott. Sajnos. De be kell, hogy lássuk egy nagyon fontos dolgot nem rögzítenek bennünk gyermekként mégpedig azt, hogy nem ugyanattól az embertől fogod visszakapni azt a jót amit tettél vele. 

Véleményem szerint pedig itt van a két szakasz közötti óriási különbség. Mire is gondolok? 

Röviden tömören arra, hogy a jó cselekedetek megélése attól függ, milyen elvárásokat támasztasz a másik felé. Márpedig, akik közel állnak hozzánk, azoktól várjuk el a legtöbbet. De sajnos ezáltal, akik ténylegesen számítanak, tőlük kaphatjuk a legnagyobb pofonokat is. És ezeknek a pofonoknak a következménye lehet a jövőben, hogy minek tegyek jót bárkivel is, ha azt nem értékelik.

Nem szeretnék átsiklani azon, miszerint a jó cselekedeteket önzetlenül tesszük, saját lelki világunk színesebbé tételére, erkölcsi alapjaink megszilárdítása érdekében és még sorolhatnám. Tudjuk, persze. Direkt nem ebből a szemszögből közelített

em meg a témát.

Sokkal nehezebben fogunk önzetlenül cselekedni a későbbiekben, ha a negatív élmények rögzülnek bennünk. Ezen pedig csakis erős tudatosítással tudunk úrrá lenni. 

Visszakapod majd, persze azt a sok jót amit tettél de, hogy mikor és kitől, csak mikor megtörténik akkor döbbensz rá.

De hidd el, az felemelő érzés lesz!