Lelkem utazásai

Úgy gondolom sosem a pesszimisták táborát gyarapítottam. Igyekeztem a dolgokat a pozitív oldaláról megközelíteni. Most, a jelen helyzetben sem teszem ezt másképp, de megjegyezném nem is vagyok egy naiva. Szerintem nagyon fontos, hogy kihangsúlyozzuk: reálisan a habos-babos részektől mentesen – saját magunkat nem becsapva – kell a helyzetet kezelnünk. A mostani helyzetről teljes mértékben a saját bőrömön tapasztaltakat osztom meg veled. Az alap szituáció: én és férjem vagyunk csak együtt, itthon. Se gyerek, se kutya, se macska, csak mi ketten. Ő dolgozik, ápoló intenzív osztályon, én itthon vagyok. Már a hatodik hete vagyunk karanténban. Tudtuk, hogy ez egy hosszú időszak lesz. Már az elején átbeszéltük a lehetséges forgatókönyveket. Igen a mélypontokat is… Tudod, már hetek óta gondolkodom, miről írjak, annyira sok gondolat cikázott a fejemben, de valahogy mégsem tudtam rendszerezni. Talán, de csak talán most valamit mégiscsak sikerül összegeznem. Az interneten zúdul felénk a

Nemcsak az újév teszi lehetővé számunka azt, hogy valamit elhatározzunk, valami újba fogjunk. A nyár szintén remek időszak arra, hogy új célokat tűzzünk ki magunk elé, vagy csak összegezzük az eddig eltelt fél év eredményeit. Én nagyon hiszek a pozitív gondolkodás erejében, valamint abban, hogy igenis saját magunkat figyelmeztessük időnként mik is a céljaink, hol is tartunk ezek megvalósításában. Tudatosan figyelek erre a monoton hétköznapokban is, hogy ez ne vesszen el belőlem. Erre persze többféle lehetőség van: - applikációk - mobiltelefon bejegyzések - facebook követések – napi pozitív gondolatok - post it-ek Én ez utóbbi híve vagyok még mindig, hiába van annyi lehetőség a mobiltelefonunk által. Persze nem vagyok ellenük, de nekem személy szerint még mindig a „jó öreg” post it-es módszer vált be. Miért is szeretem? - én magam írom meg, ha akarom díszíthetem, színesíthetem - úgy fogalmazok, ahogy nekem tetszik - a mobiltelefonba hiába írja bele az ember

"Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak." ( Újszövetség, Lukács evangéliuma 6.fejezet ) Szóval itt kezdődött minden. Első "ránézésre" ez könnyűnek tűnik, de ha már az ember mögött van pár év, akkor nagyon jól tudja, hogy ennek a gyakorlati megvalósítása már nem is olyan egyszerű dolog. Számtalanszor hallottuk gyermekkorunkban szüleinktől, rokonainktól, tanárainktól, hogy bánj úgy másokkal ahogyan szeretnéd, hogy veled is bánjanak.  Ezzel senki nem vitatkozik. Egyetértünk vele. Persze.  ... kis idő elteltével, lassan kezd előtörni belőlünk egy halk kis de ...  Itt kezdődnek a problémák. Jót teszünk, sőt ennek örülünk, feltölt bennünket, a lelkünket, lelkesedünk, megdicsér bennünket a külvilág, viszonozzák is. Vagy mégsem? Egyszer így, egyszer úgy. Ugyebár.  Nagyon sokféle aspektusból meg lehetne közelíteni ezt a témát, én a következőképp teszem: Két féle életszakaszra bontom ennek a folyamatnak a kialakulását.

Igen átérzem! Hidd el, manapság, ha meghallom ezt a kifejezést forgatom szemeimet és becsukom füleimet. Erről ki tehet?! Nem én, nem te, de a minket körülvevő média, bulvársajtó, "megmondó emberek" annál inkább. Többször jöttek velem szembe az utóbbi években a világhálón az alábbi mondatok, - Csinálj komfortzóna kihívást! - Törj ki a komfortzónádból! - ... Még ma! - Lépd át a határaidat! ... és még persze sorolhatnám. Sajnálatos módon ezzel pont azt érték el, hogy sablonossá vált és az eredeti értékét, amit képviselt azt a mai napra már szinte elvesztette. De honnan is ered maga a definíció? Szabó Hangya Lilla (2017) tanulmányában olvashatunk róla, hogy a fogalom pszichológiai vizsgálata összetett, mivel egy személyen belül is jelentős variációt mutathat a komfortzóna határa, ez által közvetlenül nem mérhető. Azonban azok a személyiségjegyek már mérhetőek, amelyek általánosíthatóak arra vonatkozóan, hogy ki az, aki könnyebben és ki az, aki nehezebben lép ki be

Nem, nem egóból fogok írni ide, nem erről szól, ha netán ez lett volna az első gondolatod... szóval nyugodtan tovább olvashatod soraimat, ha már a Háló csapdájába estél. Nem szeretek magamról írni, beszélni ezt azért szögezzük le, de úgy gondoltam ezen a felületen ebbe most bele állok, mert szeretném, ha kicsit jobban átmenne miért is foglalkozom azzal amivel. Sajnos a mai világban már klisésnek számít, de elvált szülők gyermekeként cseperedtem fel, pontosan 8 éves voltam, amikor ez megtörtént. Trauma ért? Hát persze, de el kell, hogy mondjam, hogy nagyon szerencsés helyzetben voltam. A szüleim az első perctől kezdve bevontak ebbe a a folyamatba, teljes értékű családtagként kezeltek. Mindig is büszke voltam rá, hogy nagyon jó viszonyt ápoltak egymással a válás után is, sohasem volt sárdobálás, példaértékű volt ez számomra. Ebből a fajta krízis kezelésből, amit ők alkalmaztak tudtukon kívül rengeteget tanultam és én is hasonló értékeket képviselek. Fiatal ko